Itt ülünk a szállodai szobánk teraszán, zajlik a táborunk, s elmélkedő ‘kedvünkben’ vagyunk. Már minden csendes, a családok mindegyike nyugovóra tért, kint korom sötét van, balról a szálloda logója, nevének neon fényei törik meg a sötétséget, jobbról a helyi, nyilván nyári, szezonális óriáskerék kivilágítása. Onnan még zene, sikongatások hangja szűrődik a távolból, de nem zavaró, mert ahhoz messze van. Amúgy csendes, nyugodt minden! Talán még egy-két tücsök ciripel itt lent a fűben.
Két síkon megy a fejünkben a gondolat futtatás…az egyik, milyen jó, hogy ismét személyesen is megismerhettünk pár családot a több száz közül. Hellyel-közzel ismertük a történetüket, papírra leírva, olvasva, de így teljesen más! Mikor belenéz a szülő a szemedbe, hallod a hangján, a hangleejtésén, hogy újra bele, illetve átéli! Mikor azt mondja, milyen jó itt lenni! Mikor a serdülő korban lévő kislány, aki szégyellős, de odahívat magához az anyukájával, mert meg akar ölelni, hogy itt lehet! Ezek leírhatatlan érzések! Mikor ugyanúgy, azt hiszed a kislányról, mert napközben azt látod a kifejezésén, úgy érzed, hogy nem feltétlen tetszenek neki a programok…de aztán ez kiderül, csak azért van, mert ‘fél’ kimutatni a valós érzéseit, de nagyon is jól érzi magát! Mikor egy eddig ‘idegen’ 5 éves kislány egyszer csak odajön hozzád, megfogja a kezed, s hív, hogy nézd meg milyen csuda klassz a szállodai animátor kutyus jelmezben. Mikor egy olyan kislány nevet az anyukája karjaiban, melletted fél méterre, akit a betegség kiderülése után elhagyott az a nő, aki a vér szerinti szülő. Milyen jó megismerni azt az Anyát és Apát, -mert ők azok a szemünkben-, akik ezt a kislányt örökbe fogadták! Könny kicsordul, mellette a száj mosolyra görbül, mert tudod, nagyon jó helyre került ez a pici!
Ezek olyan dolgok, amik a számítógép mögül nem történhetnek meg! Mikor rányomunk az utalás gombra!
Eszünkbe jut az is, ezek a családok mindegyike nem is rég még az életért küzdöttek! Ezek az anyukák éjt-nappallá téve mind ott voltak csemetéik mellett a kórtermekben, aggódva, kételyek közt! Ezek az apukák mind otthon vitték a háztartást, dolgoztak, nevelték a testvért/testvéreket, ahol vannak, s, szabadidejükben, ha még akadt konkrét szabad idő, és tudták anyagilag finanszírozni, mentek a kórházba látogatóba szeretteikhez. Akkor is, ha csak egy folyosóról, üvegfalon keresztül láthatták őket! Akkor is, ha ez több száz kilométer utazással járt, s annak mindennemű költségével!
Ezt csak az tudja, akik benne van, illetve benne volt!
A másik gondolati sík, ami eszünkbe jut, azok a gyerekek, családok, oly sokan vannak országos szinten, akik most vannak a kórházban, most vívják életük nagy harcát. Náluk nem a kacajok harsány hangja töri meg a csendet, hanem az infúziós pumpák csipogása. Ők is itt vannak a gondolatainkban! Nem a sok fagylalttól, vagy a süteménytől rossz a pocijuk, hanem a citosztatikumok mellékhatásától! Itt, a táborban már mindenkinek szép hosszú szőke, barna, és sötétebb hajtincsei, loknijai vannak, a kórházba ez nem így van… Ejh, bárcsak mindenkinek sikerülne!!!
(Ha őszinték akarunk lenni, azok a gyerekek is itt vannak a fejünkben, akik már nem lehetnek velünk fizikai valójukban. …de erről nem szeretünk beszélni!)
Szóval ezek az együtt töltött idők nekünk is töltést adnak! Emellett bízunk benne, legtöbbet a családoknak!
Kérjük, ha teheted segítsd munkánk!
4: ADÓ 1 % FELAJÁNLÁS (január 01-május 20. között aktuális)