2004 év végén, az ünnepek előtt elmentem egy, a lakóhelyemen lévő patikába, egy egyszerű fájdalomcsillapítót vásárolni. A patikus hölgy, aki kiszolgált, mint utólag kiderült épp csak helyettesített a vidéki gyógyszertárban, s amíg a visszajáró apró után kutatott a pénztárgép fiókjában jelezte felém, -szinte idézem mondatait, -hogy szerinte elég sápadt vagyok, ugyan már, menjek el egy vérvételre, biztosan vashiányom van, felírnak egy egyszerű vastablettát, s helyrejövök. Ügyet sem vetettem a hölgy szavaira, -amúgy is rettegtem a tűtől, -de azért otthon megemlítettem. Utólag kiderült, ez volt az én „szerencsém”! Végül is a párom és szülei unszolására 2005 január legelején elmentem egy vérvételre.

Másnap mentem a leletemért, és érdeklődésemre a laboros hölgy jelezte, hogy elég rossz a vérképem, mindenképpen mutassam meg mihamarabb szakorvosnak. A fehérvérsejtszámom jóval a megengedett határérték felett volt, a hemoglobin és a trombocita értékeim pedig a minimális szintet sem érték el. Leletemmel azonnal útbaindultam háziorvosomhoz. A Doktor Úr megvizsgált, próbálta kitapintani a lépem, illetve a májam, s közölte, hogy mindkét szervem nagyon meg van dagadva. Azonnal írt egy beutalót a kaposvári kórház hematológiájára.

Aznap még be is siettem a kórházba, ahol az osztályon épp a Főorvos Úrral,  Prof. Dr. Egyed Miklóssal futottam össze a liftajtóban, s elmondtam neki, hogy vérképleletem alapján utaltak be. A Főorvos Úr azonnal megnézte a kezemben szorongatott vérképleletem, és aggódva érdeklődött, hogy jól vagyok e, illetve kapok e normálisan levegőt, és hogy mennyire vagyok fáradékony. Mit mondjak, a reakciójára nagyon megijedtem, de próbált nyugtatni, hogy ne ijedjek meg, itt, mármint az osztályon nagyon súlyos betegeket kezelnek, de remélhetőleg nálam nincs akkora probléma. Szavai azóta is itt csengenek a fülemben.

Leinvitált az ambulanciára,- ahol újból levettek egy fiola vért,- s közölte, hogy aznap ő az ügyeletes orvos, s ez idő alatt mikroszkóp alatt megvizsgálná vérmintám, megadta a telefonszámát, és kért, hogy másnap érdeklődjek telefonon nála. Eme napon éppen szabadnaposak voltunk a párommal, eljött a délután kettő óra,- ekkorra volt megbeszélve,- s hívtam a főorvost, aki jelezte, hogy nagy baj van, be kellene mennem a kórházba, s el kellene gondolkozni egy hosszadalmasabb gyógykezelésen. Kérdeztem tőle,- mivel ekkorra már tényleg nagyon megijedtem,- hogy meddig dolgozik. Azt válaszolta, hogy épp lejárt a munkaideje, de menjek be nyugodtan, s Ő mindenképpen megvár.

Azonnal autóba pattantunk, s irány Kaposvár. Egy ambuláns kivizsgálóba kísért a doktor úr, ahonnan a bent lévő asszisztens személyzetet kiküldte. Ekkor közölte velünk, hogy egy nagyon előrehaladott stádiumban lévő, komoly betegségem van! A diagnózis: Akut Myeloid Leukémia (M2). Közölte, hogy ha most nem derült volna ki betegségem, akkor kb. két hét lett volna hátra a biztos halálig. Az utólagosan levett csontvelő minták 96 %-ban beteg sejtekből, un. blastokból álltak, pedig maga a betegségnek semmilyen tünetét nem vettem észre. Kicsit fáradékony voltam ugyan, az igaz, de ezt betudtam az év végi fáradalmaknak, ugyanis az ünnepekben sokat dolgoztam. Tájékoztatott, hogy milyen kezeléssorozatra van szükségem ahhoz, hogy meggyógyuljak. Kemoterápia. Elmondta, hogy mivel jár eme kezelés. A rengeteg negatív dolog között próbáltam az egyetlen pozitív dologra összpontosítani, a gyógyulásra. Kiderült, hogy amilyen jó hatással elöli a kemoterápia a beteg sejteket, ugyanúgy elpusztítja a jó, egészséges sejteket is. A kezelések alatt ezáltal többek között, ami sokaknak a legfájdalmasabb, teljesen kihullik az ember haja, ezt megelőzvén, kórházba menetelem előtti este teljesen levágtam, leborotváltam a hajam. Nem volt kedvemre, de mégis jobb, mintha magától hullott volna ott ki! Ezen felül az ember immunitása is megváltozik, ebből kifolyólag jön a következő negatívum, fél steril szobában kell lennie, ahol nincs szobatárs, ahová a nővérek, s a látogatók is védőöltözetben jöhetnek be. Mindemellett folyamatos rosszullét, hányinger gyötri a beteget. Visszatérve az időben, 2005. január 07-én már a kaposvári, Kaposi Mór Oktató Kórház hematológiai osztályán feküdtem, tehát betegségem kiderülése után két nap alatt kellett az addigi teljes életemet felszámolnom! Ezt nem tudja, tudhatja senki, hogy mi zajlik le ilyenkor az emberben, csak aki már átélte, illetve valamilyen szinten érintett, milyen az, amikor addig valaki kórházat csak kívülről látott, és most be kell feküdnie egy hosszadalmas kezeléssorozatra, s nem tudni, ki fog e még a kórházból ő maga jönni! Nem kívánom senkinek!

Elkezdődtek a kemoterápiás kezelések. Ebből négy ciklust kaptam. Ez úgy nézett ki, hogy három hét kórház, steril szoba, két hét otthon, és így tovább mind a négyszer. A csontvelőm jól reagált, már az első kezelés után eltűntek a beteg sejtek. A kezelések folyamán sokszor kialakult lázas állapot, amit különböző baktériumok okoztak, mivel az immunrendszerem teljesen le volt gyengülve. Háromszor megtámadott a herpesz vírus is. Ezt ilyen állapotban nem úgy kell elképzelni, ahogy egy átlagos embernél kijön az ajkain. Ahogy utólag derült ki nekem is, maga a herpesz vírus rengeteg ember, szinte mindenki szervezetében kimutatható. Nyugalmi állapotukban az ember idegpályáin húzódnak meg. Az én esetemben a combomon, mellkasomon, fejbőrömön különböző bőrpírek jelentkeztek, s annyira nagy fájdalommal bírtak, hogy olykor már az elviselhetetlen kategóriát súrolták. A kezelések május végére lezajlottak, s már csak ambuláns vérképkontrollra kellett visszajárnom a kórházba. Teltek múltak a napok, hetek, hónapok, s a vérképem jó eredményeket mutatott. Én már szinte teljesen túltettem magam az addigi megpróbáltatásokon, s szinte már el is felejtettük a kórt, s mire kezdtük volna egy kicsit ismét pozitívan látni a világot, egy kontroll vérvizsgálat alkalmával kiderült, hogy betegségem relaptált.

Az utolsó kezeléstől számítva, épp egy évre visszajött a betegség! Mint akit leforráztak, úgy sújtott le a hír! Nem volt mit tenni, be kellett feküdni ismét egy kemoterápiás kezelésre. Ekkor már közölte velem a kezelőorvosom, hogy a csontvelő-átültetés lesz az egyetlen kiút hosszútávon!   2006. tavaszán a transzplantációs bizottság engedélyezte is idegen donor keresését, mivel ugye a rokonságomban nem jöhetett szóba senki. Ahhoz, hogy megtalálják a számomra megfelelő donort, úgy szükség volt a szüleimtől, illetve tőlem egy vérvételre, un. HLA tipizálásra. Ezek után következett a „nagy” várakozás. Vajon lesz számomra megfelelő donor? Valami hasonló kérdések merültek fel bennem: Létezik ugyan még egy ember, akinek a génállománya egyezik, vagy legalább csak majdnem egyforma az enyémmel? Mi lesz akkor, ha nem találnak donort? Mivel nincs édestestvérem, így csak arra számíthattam, hogy a donorlistán van számomra megfelelő személy. Feltettem a kérdést kezelőorvosomnak, akkor már a Szent László Kórházban, hogy a családomban miért nem jöhet szóba senki. A doktornő próbálta közérthetően elmagyarázni nekem, jobb példát nem is hozhatott volna, egyszerű, s mégis közérthető. Úgy kell elképzelni az ember génállományát, hogy például, van ugye az anya, aki legyen mondjuk egy marék só, s van az apa, aki legyen egy marék homok. A gyermek a kettő keveréke, só és homok. Tehát a nagy feladat az volt, hogy kerítsünk egy hasonló ’só-homok’ génállományú embert.

Sajnos Magyarországon nagyon kevés a csontvelődonor, Európában mi vagyunk az utolsó helyen, a listát pedig Németország vezeti. Esetemben is egy német donor lett az életmentőm! Pedig bárki tud, tudna csontvelődonornak jelentkezni, véradásnál kell jelezni eme szándékot! Ez kezdetben annyit jelent, hogy levesznek egy plusz fiola vért, majd amikor a tényleges donorrá válásról van szó, akkor is csak egy pár napos kórházi kezelésre kell számítani. Gondolom, ilyenkor sokan megijednek, visszakoznak a gondolattól, de kérem, gondoljanak bele, az a két-három napos kórházi ottlét, pár injekció, és tűszúrás igazán semmiség, azzal szemben, hogy a másik embertársunknak eme gesztussal, akár egy ÚJ ÉLETET adhatunk. Ráadásul manapság már ezt a műveletet végzik ambulánsan is, szóval a donornak nem is kell befeküdnie a kórházba! Szóval kérlek, aki most olvasod soraim, gondoldd át, járj véradásra és jelentkezz csontvelő donornak! Szó szerint megmenthetsz egy emberi életet! Érdemes rajta elgondolkozni! Persze ezt mindenkinek magában kell eldöntenie, viszont én már voltam a ló túl oldalán, s tudom, ha az a német hölgy nem lett volna, akkor valószínűleg már én sem tudnám ezen soraim írni! Nagyon fontos, hogy a donornak semmilyen egészségkárosodással nem jár “jó cselekedete”! Pár injekciót kap, ami kihozza perifériára, azaz a véráramába az őssejtjeit, amit egy gép segítségével kigyűjtenek, s amit a megfelelő időben a beteg megkap egy transzfúzió formájában! Magyarul a csontvelődonorság, mint fogalom, magának a donornak pár tűszúrásból áll!

Visszatérve történetemre, én közben megkaptam a szokásos kezelést, ami ismét tünetmentességet eredményezett. Azonban nem volt hosszú az öröm, mivel ez csak három hónapig állt fenn. Ekkor ismét kezelés, s ismét három hónap betegségmentesség. Betegségem többször relaptált, azaz visszajött, mire végül 2006 őszén jött a levél a transzplantációs bizottságtól, hogy találtak egy számomra megfelelő donort. Decemberben el is kezdődtek a kivizsgálások, hogy végre tudják hajtani az átültetést. 2007. január 15-ére tervezték a csontvelő levételét, ami azonban meghiúsult. Mondtam a doktornőnek, hogy nem a legjobban érzem magam mostanában, és rossz előérzetem is van. Elvégeztek egy újabb sternumpunkciót,- csontvelőminta vételt a szegycsontból,- ami azonnal kimutatta, hogy a csontvelői állomány nyolcvan százaléka beteg sejteket tartalmaz, azaz ismét itt a betegség. Ekkor már azt mondtam, hogy ilyen nincs! Másnap már a Szent László Kórházban feküdtem a csontvelő-transzplantációs osztályon, egy újabb kezelésre várva. Négy hét után otthon voltam, s vártuk a nagy nap kitűzését. Összegezve, mire a transzplantáció kapujáig eljutottam, addig többszörösen relaptált, azaz kiújult a betegségem. Március végén el is kezdődtek a kezelések, amik a következők voltak. Előzetes alkalmassági kivizsgálás sorozat után, teljes testi, nagy dózisú sugárkezelés, melyet plusz egy halálos dózisú kemoterápia követett. A sugárkezelés egymás után követő három nap alatt zajlott le. Mellékhatásként bőrpirosság, s iszonyatos rosszullét keletkezett, erős hányinger, szédülés formájában. Az átültetés előtt bekerültem a steril boxba. Itt folyamatosan folyt az infúzió, éjjel-nappal, a beültetett centrális kanülön keresztül. Április 13-án, pénteken kaptam meg az őssejteket. Sosem fogom elfelejteni, hajnali három óra tíz perckor hozta a főorvosnő, illetve az éjszakás nővér az ’életmentő’ transzfúziós tasakot, benne egy halványsárgás átlátszó folyadékkal, a donortól kinyert őssejtekkel. Egy pár pillanat alatt befolyt a tasak tartalma. Még most is könnyeket csalnak a szemembe a nővérke szavai, boldog születésnapot kívánt! Maga a transzplantáció nem járt különös komplikációval, a megszokott problémák jöttek elő, ami természetesen csak az orvosoknak volt megszokott, nekem nem. A vérképadatok lassan kezdtek emelkedni, volt nagy öröm, megtapadtak a sejtek. A steril boxban töltött idő a következő kellemetlenségekkel jár. Elsősorban, ami a legfájóbb, hogy a látogatók még védőöltözetben sem jöhetnek be, csak a kinti folyosóról, ablakon keresztül lehet velük ‘érintkezni’, ami általában telefonbeszélgetésben nyilvánult meg. A beszélgetés közben látni láttuk egymást, de az üvegfal köztünk volt. A boxba mindent csak sterilizálás után lehet bevinni! Minden személyes tárgyat, a könyveket, a ruhákat, mindent sterilizálnak. Fogyasztani is csak teljesen sterilizált vizet, teát, gyümölcslevet, illetve ételeket lehet. Ez azt jelenti, hogy egy légmentesen zárt üvegedénybe magas hőmérsékleten, úgymond hőkezelik az ételt, italt. A víznek semmi íze, ugye teljesen ásványianyag mentes, a teának egy kicsit karamellás íze lesz, nyilván a cukor végett, az ivólének is megváltozik valamelyest az íze,- mondjuk még az volt számomra a legfogyaszthatóbb. Az ételeken különösebb mellékíz a sterilizálás hatására nem jelentkezett. A transzplantáció alatt, csak főtt ételt lehetett fogyasztani. 2007. május végén elhagyhattam a kórházat. Ezek után jöttek ugye az előírások, szájmaszk, kesztyű, hosszú ruházat, a bőr óvása a nap sugaraitól, meg ugye a higiéniai, illetve étkezési szabályok betartása. Például pékárut, kenyeret csak pirítósként lehet fogyasztani, s oda kell nagyon figyelni az étkezésre. Igazából az étkezésről sok mindent lehetne írni, akár egy teljes tanulmányt. Jött a rengeteg immungyengítő gyógyszer és kilökődésgátló szedése.

Hazakerülésem után a transzplantáció szövődményeként kialakult az un. krónikus Graft Versus Host Disease, ami valamilyen szinten a mai napig is tart. A donor csontvelő megtámadta a saját sejtjeimet. A tünet szörnyű volt, a bőröm teljesen bebarnult, hiperpigmentált lett, de valami abnormális módon, úgy néztem ki szó szerint, mint egy néger. A szemem teljesen kiszáradt, a könnyem, mint olyan teljesen eltűnt, állandó szúró, idegentest érzet volt a szememben. A különböző szemcseppek segítettek, de hatásuk rövid ideig tartott. A bélrendszeremet is megtámadta, az evés nehezen, vagy nem is ment. Rövid időn belül 103 kg.-ról, 46 kg.-ra fogytam (2 hónap). A nagy fogyást megnyertem volna,- így utólag viccesen visszagondolva. A szájnyálkahártyám, úgy ahogy volt eltűnt, minden marta, sebesítette a szám. 2007. június végén kezdték eme problémára a kezelést, az un. fotoferezist. Ez egy kétnapos kezelés, amit ambulánsan végeznek. E beavatkozástól vártuk, hogy az imént említett tünetek elmúljanak. Most már minden rendben, a bőrömön látszik még pár pigmentfolt ugyan, de ez már abszolút elenyésző a kiindulási helyzethez képest. A közel 200 alkalmas fotoferezis kezelés meghozta hatását! A fotoferezis lényege a következő: A beteget rákötik egy gépre, szúrt vénán keresztül, a legjobban a vesedialízishez tudnám hasonlítani. A feretizáló gép több ciklusban leszív egy bizonyos mennyiségű vért, amit centrifuga segítségével szelektál. Külön rakja a fehér-, vörösvérsejteket, és a plazmát. A szelektálás végén mindig visszaadja a sejteket, kivéve a fehérvérsejtet. Ehhez egy kemoterápiás szert, un. uvadex-et adnak hozzá, amivel bizonyos ideig UV fénnyel sugarazzák. Az uvadex egy olyan gyógyszer, ami az ultraviola hatására megbontja a fehérvérsejt T-lymphocitáit, amik magáért a GVHD-ért felelősek. Ezek után a gép visszaadja a már sugarazott fehérvérsejteket. A megbontott T-lymphocitákat a szervezet immunrendszere ismeretlenként diagnosztizálja, s elpusztítja, amik a vizelettel ürülnek. Az ilyen kezelést kapó betegnek vigyáznia kell, a nap közvetlenül nem érheti őket, illetve magas faktorú fényvédő krémet kell használniuk. Nyáron a derűfényes időben hosszú ruházat, sapka, vagy kalap, sötét napszemüveg viselete ajánlott. A GVHD hatásai, az állandóan húzódó, kiszáradt, sokszor már a kirepedezett, sebes bőr, ami már a ruhanemű dörzsölésére is nagyon érzékeny, sajnos napi szintű problémát jelentenek.

Szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezzel a betegséggel, s eme élethelyzettel való küzdelem, ami a betegség hatására alakult ki, korántsem sincs vége az eredményes transzplantációval. A társadalomba való visszailleszkedés legalább olyan nehéz, mint a betegség elleni küzdelem.

Közben, az utókezelések alatt kialakult egy gyomorfekély is, ami szerencsére helyrejött azóta, majd 2007 év végén kaptam egy e-coli baktériumfertőzést, a keringésem teljesen összeomlott, 50/60-as vérnyomással kerültem a kaposvári kórház hematológiai osztályára.

Jelenleg a betegségnek nyoma sincs, 100 % donor vérképzés van, bízunk benne, hogy a háborút megnyertük!